jelenések mappa, negyedik oldal, második bekezdés, utolsó hét betű.
nem, nem onnan van, azt meghagyta az ábrándozóknak
ottan pedig hősies küzdelem fojtólagósan mükődésképtelenség határáig és ebbe belefáradva ha a kozmosz be nem szakad és horpadt ülepén a foncsor a választható néz egy kedvün ahogy kúszik
nem keverendő a kecskével
hiányos tér és belátások hosszas emlegetése nélkül huszonegyedik század eleje akár más századok kezdete amelyek jól eltartanak akár ötven hatvan évet hogy aztán az ember számlálta idő beteljesítse újra önmagát ebben is lehetne lehetőség szerint roppanni de a hosszútávkúszó eféle hajlamoknak nem enged teret
de várva a pillanatra mint vadűző, leső hogy együttállásában a bűn elnyelje az áldozatot, hogy az áldozat megnyerje a bűnt
nem látomásban, való erejükben a halálosban és az újjászületőben a húst a vért hol lidérc idegenül síri a vajúdás az örök lefölmenet
a besárgult foltokon csizmák sara útporából gólemek rossz átkozódás szimpla önkény ahogy a hiányok verme öntudatot épít nagy ótóval jársz biztos földig ér a lábad vered a nejed csalod a napod pénzért gondolod mindent felszáll mint a füst nem tisztelsz semmit kacskaringós úton jutottál idáig az igéret mindent átható erejével amivel nem éltél rossz versenybe kerültél és alul maradtál belátni képtelenül
tenyér talp fejbúb és beleálltam az arcába, szem se rebbent, pedig elég közel nyomtam pofázmányomat, hogy értse, nem babra megy itt a kecmec
aztán amikor jónak hívén magam átkoztam sorsban kegyeltként elmém mint furcsa lényként duruzsolt szavaim eklatáns vermet ástak abba süllyesztettek ebből tápászkodva a fentet sohasem érve kapaszkodtam mindenre így csúsztam görgetve magam árnyát árnyam lazán csak a vanban van a jelent érti ebben ragyog ebben gagyog és nem érti miért nem értik
ezen szőttem ujjaim össze karom karba zsebre téve magamba bukdácsolva bandukolva mint rohanásban az elképedés igazítottam rendre hogy csituljon az áldozat amint a neszben távolba néz s nem történt semmi különös nem képedtem el, hátra néztem elvakított nem kértem zálogot a sarkam felpattant szememben tért magához ahogy a haldoklót elhívja nagyon azt akartam hinni hogy megúszom de ebben a zsebben nincs gyógyszer csak pillanatnyi ámítás hogy mondhatom nem akarva megbántani hogy terhem kibeszél belőlem ahogy tervem másnapos rúsnya jószág ahogy ezerév porát lefúvom róla mint ahogy a fagyos éjszaka dara dérrel ébreszt kihűlt a lehellet ez van hát ez van meg álmos szemben gyűlik ahogy rám tenyerel mint koszt a kipiszkált a hegyén a semmi hátára fektett mert sokáig mondtam el nem dolgok kuszaságában a geyermeki pofázmányom rémülettel telve vánkosra hajtva vártam a végét de az öregasszony nem hagyta rám hogy csürjek sanyarítsak sorsúkon hogy égbekiáltó vértezetem vérbe áztassa magában hagyott magamat ezt láttam ott a bölcsességtől megkövülve elhagyott hajó csak aludni akartam
fain, túl a zúzó fogmosás napi rutinján a kacsintó méhek üdve döngicsél és megállóhelyek hűvös magányában a szél belekúszál a hajba és tova áll hol arcra a nap ragyog a húst rohasztó a lengő lelket taposó ahogy a gyökértelenség kapaszkodót keres botoran egy hajba kap és dől az egészszel minden ábránd itt hagytak rakatban és így nézi a tova szaladó kék csudát és kijelzőre ragaszthatja ábrázatát míg a futamidő lejár bérletéért kotorász mert megjöttek a neonba öltözött kedvtelenség áramszedői ez meg egy váltó amit aláírt a mindenható ahogy légkondicionált hidegség folyósóján egy tocsát kerül megint felszállt valaki kezeletlenül és már csak ez hiányzott ez a bűz
idézőjelbe szegezett a jelen, az első szembejövőbe belevásik a fogam inamba szállt a szemtelenség mongyő micsoda botladozás kulissza mázzal pepecselve lökdösni memoárt építeni vazallus testet bontani egy pohárnyi diót önteni a garatra pimasz ábránddal karóról károgni a madárijesztőkre fittyet hányni gyorsulási versenyen időt hányni
most ébred hite elillan mint záporeső és még a por is belepte
kifordult beleim hanyatló halomján dúsan szedett okán mint koldus bolyongok hogy homály mint fedő zárszámadás szünetében ágyékom múló hitvány igáját magamra húzva zúzzam az utamban elterülőt torán kedvem leljem rácgaládságom cigányok ünnepe hol szabadkozhat az kit vértől áztatott lelkem üdvtanként gyilkolász nem sejtette nem remélte hogy túlélheti
bezony, bezony én mondom néktek elpusztít, levakar magáról mint sebet csúfító ragyát az arcáról mert képzeli magát az ember mindent, mindennek szájhősben lakozó extravertált elbírónak amint befelé forduló introvertálnak sem állja meg a helyét és ebből a hullámvölgyből vág a hullámba ember szemtől rejtett verembe a haldoklók siralom völgyébe ahonnét már nincs visszatérés csak kapaszkodás az ideába hogyha kedvelésből teremtett miért húzta minek ez a húzavona
igyekszem belebújni magamévá tenni ama közhiedelemmel ellentétes álláspontot, miszerint nincs független vélekedés, de igenis van, csak hát mindenkit az emocionalítás határoz meg és pedig tapadás módján.
korunk a szárazság kora idény jellegű özönvízekkel nem várt helyeken, mondhatnánk ahogyan azt az életlenség és korában már részletezve van, de mostan nincsen idő köntörfalazni totális őszinteségre és lényeglátásra van szükség, hogy a merengőben lévő emberiség kikecmeredjen ebből a világot átverő nagy hazugságból melybe önmagát szorította, vagyis váteszi képességemimet lantba öltve latbavéve pilláim lebegtetem és révület határrára penderítem elmém amint e sorokat diktálom.
a totális önhittségre csakis a totális és teljes Istenbe vetett hit az egyetlen kiút, mondanánk, ha korunk emberét valami pelenkázott és önmaga alá csináló a szabad akaratától még mentes lénynek tekintenénk, aki szertelen és kivagyiságból, divatos hóbortból tévelyeg a totalitarizmusba, de nem, korunk embere a teremtője által kapott élést képviseli, aki ismeri nemcsak a külvilágot, hanem lelkének minden neszét kívánságát a testnek, a gyomor éhségét, a bársonyos bőr tapintását, a szemet kápráztató fényeket, az illatokat, azokat az illatokat, s mondhatjuk nyugodt szívvel korunk embere az érzékelés nagymájsztere és ezeket megértve és átérezve az Isten által adott adottságaikkal élve az ember nemcsak a maga üdvét hajhássza hanem a közállapotokat is képmására formálja és mindennemű kényszerítő hatás ellenére az ember túléli minden rosszakaróját és hamis prófétáját
vagyis az ember azaz isteni állapot amit a lipsik se lenyelni, se kiköpni nem tudnak.
kitolom neked, te meg felfordítod, én meg elszaladok olyan messzire, hogy vissza se találok
lopok neki egy jobb lábat, nehogy feldöljön mint egy háromlábú szék
harmadik opció, kirúgom magam alól a lucát és televigyorgom a gatyádat
Isten mellé állok pimaszul és komiszul tökön rúgom ha pislogni mer
egyéb opció süketelés mind
egyéb opció mindenre jelet sütni hogy enyém
a kódolt isten az emberben mint homályon túli ész és érvrendszer ahol felfeslik a törvény és nem a tiltása és nem a kilátástalansága nem a reményvesztettsége semmi olyan mit halandó eszük fog melyen béklyó
most kezdődik minden ami véget nem ért
belefejeltem az óba a jövő a számba köpött
elmúltam már élni vágyni és mint nehéz lánc köt a mulandóság
hirtelen vagyok hamar
minden más mint aminek tudtam
hullámzó kedély állapot beismerő vallomásként rángat ide oda hogy fekélyességemen csóvát húzva mint morc üzekedjen ez már egy másik város csak nyirkosság és szmöttyit fú a szél
egy valótlan izgágaság a korduló gyomor hangzavarában elvesző elpattanó ér ahogy vidámkodva szétterülök és arcom bársonyára huppanok.
a háborúk megkérdőjelezett kegyetlensége, ahol forgács hullt, ott gyalultak így igézi a pörtnyert a vesztest, és azon melankolikus rímben az elidegenedett emberen elképed pedig csak hátra kéne fordulnia hogy ő mennyivel hamarébb idegenedett el az istentől, hogy most minden falra fesse
ez történt hát hogy liliputi nagyságom fényt kapott és ettől a gellertől szanaszét gurult gyöngyeim után kapkodva arcomra fagyott a szó ami mint tova szálló igétlenül csak pislákolt míg kihunyt a tűz és a tüdő se szívott a szívre a megállás sarca zárult tán egy-két erősebb idegszálam utolsókat az utolsónak adta ki magát
mostanság hogy hevet havat összemostam és a máv is gyakrabban jár és nem torlódnak az uszályok esett meg több is kevesebb is a látszatnak foglyai közt arébb állva hogy bár esetem nem kirívó hosszadalmas de egyben is különírva is átlagos ahogy belekönyöklöm az unalomig ismételt hétköznapok gyászos alkonyában hogy a hajnalról ne is szóljak. ha fráziskésések szabdalják legyintve a teraszra kiülnék hogy a hóesés nászát hulló számát bambuljam ha a szememben nem kélne rüggyre sarjadó önmagamban a só íz, a törölgetni való hogy a bánás minden módja meg- el húzva az idők végéig magunk előtt torlódva az uszály lebben mint színházi függöny ahonnét a csapzott színészén a nézőtért pisszegi mit hogy művel ki megváltotta a hozzáfűzött reményt a halál a menedék lenne sommás a kezdeményezés ha minden dolognak fonákja visszája ellenére renegát fajtám nem tölt annyi időt avval hogy vezércsellel megkörnyékezve hihetettlen módiban mementót ácsoljon keszekuszát horpadt lélekördögszekeren szaladót amin látható sorsom nem kerülhet se meg se ki által léphet olykor sunyín ahogy zálogot fog és mélyen a vesémbe lát így hát megfogott nem magam magamonkivül ahol selát sehall dömötörként felkel a nap hogy az éj részt kérjen gondoltam meghitten ha nem lát nem hall kivárhatom a végét minden nélkül mindentől távol és lehajthatom fejem jámboran mint szerető ölébe koporsóm mélyébe dehát rögbe akadtam magamban magam s látom cselem mily hasztalan célt tévesztett emberi pedig így forogtam nesztelen súlytalan is megbánton bántom bántóm ha létbe kergetett hol helyem forgatag így émelyítem bántom a megbánhatatlant kötése gyeplő s ha tudná hol eredek rég elengedte volna kezemet hogy váljék könnyűvé dermesztőből foszlány habja az orrán csupa kedv mámor míg most kifordult béllel széllel bélelt kampón lógok mint csordából a szellem összenyomva zsigerben gyülölséggel melyből nem fakad szerelem csak gyilkoló hódolat hogy milyen naív ábránd hogy harmóniám nem szór amóniát mérgező örvényt a törvényt szegőre hogy ez alkalom mily fogékony mint folyó égen az est megható közelsége hogy szemem nyitva és a zörrenések neszek sem hideg dermesztő foltként telepednek meg ahova hátam mögül lesem esendőségem teremtettségét s benne a teremtő így hát ezekben az időkben késem is magam ellen fordul hogy necsak szívben hanem testben is metélt ha forróngó lázam elvetélt hogy ez a lázadásom sem ért annyit mint amennyit belekönyököltem és lettem a tudásnak legalján, ember aki nem tud semmit utánozván mindent és mindenkit eloszlon fénytelen tán gyerek tudtam maradni mindvégig ha maradhattam volna annak ha a keszekuszaság s ebben a cselemre cselt cselező ne kérne számot rajtam mert a vegyülésben láttam nem a kiválásban az eredményt, ahogy most látom egyre idegtépő a sorozat és benne az ismétlödő fokozat hogy minden újabb bekezdés ismétlödő kikezdés-okozat.
így reményben szegényesen mindentől nyesetten a semmit sem tudók táborába léptem ahogy átjár ezer gyermek kezében a rémület kényszeresen képzett kényszere hogy szükségem lenne néhány forintnyi apróra ami a másé hogy zsebre tett kézzel magamhoz öleljem hiányom
mert látható módban a futásra termett távoli céljához a hosszabb távolság csak messzeség elérhetetlen mint nyugvópont amit nem visz és nem is hoz el csak mindig közelébb kerül mint az elkerülhetetlen kifejlett
így bókolok magamnak lám foszfoszforeszkáló eredőtől a mindent áthatóig számolatlan pózban nem biccent okos fejével lám a gyász gázossága hogy nyomasszon a végletekig mint elpusztult tetem rakosgatom ez már egy másik fogcsikorgatás
ezen verejtékben áztatottan emelkedem süppedem fentebb alant mint kóválygó hintában ülő kapaszkodom hogy ritmusa elvesző kihátrál mögülem az idő elém hálót vet
s biggyesztem ajkamat, hogy akadt fogadalom rettegésből és féltésből, hogy adnám védtelenségemet zálogul
a hmucvrh paradigmája ahogy lapos úszásban kimenti az átmeneti alacsony szövésű halkockásat
hoppá, elfútta a szél!
rézi a haja avagya kárörvendők ünnepi sokasága amint sokadalom
míg élcelődni lelném kedvem hogy nem fontnyi húsát adja zálogul, ha kell adnia, hanem egészen valamijét, amire úgy gondolom nagyarányban a létezők törekednek, hogy ne kerüljön váltságba semmiért, de amiért kénytelen lenne, hitemet ezerrel vesztve rácsodálkozom, mert úgy gondolom eme bántás nem felemel, mégha tán is, de a pillanattal szembesülve kibírhatatlan fájás, és az kerít hatalmában, hogy ezt eltegyem, hogy ne elővegyem.
éleskorban élünk e, hát nemigen, minden kórnak a maga bálványa, ujjal mutogatva, most tán csak újak nincsenek, mi mindent annak hiszünk, hittetünk, és a frász jön rám, hogy ilyen tompák és csak hangosak kényelmesek
és milyen ocsmány módban feslett fel amit mindig tudható volta ellenére mindig a pofánkaba hazudja valaki voltját
tán mondókájuk az igéző tán erénytelenségük babonázó tán csak a bámulatosság hiánya ami mindig térdre kényszerít
mellébeszélt a történet míg a széllel szemben a széllel bélelt kárpit mint felfuvalkodott a napot hegyezi a táj nem kép, csak képzelődik, haragosan jobbra el és már a szaga sem zavar
zsákutas kiúttalanság húzavona míg peckesen a nem létező moráljával kérkedik az eget sem kimélve napokra hetekre évtizedekre szaggatón
csírája nem a jónak és ne fordíts neki hátat mert meglátod hogy hogy küzd a megértése ami gyökértelen
úgy torlaszolják el az utat az áttetsző színtelenek hogy az éj a nappal és a nappal az éj és folyton és fojton a semmit ragyogtatják minden szemérem nélkül
ami valóban foglakoztat magamra hagyott rosszérzésektől megmenekülve mégis zárt zárvány alkatom csupa kellem és ebben a kellemetlenségben minden asszó melyből erőtlenül kisomfordálok örök termelője a hiánynak hogy meghalok és ez a puszta olyan kiábrándító, hogy csak na, ez még nem az elhülyülés előjele
a purgatórium házsártossága mint tehén bőségben a bálna
hátborzongató béke volt eddig mostmár nyiltszínen háború ami még többet takar ahogy a félelem átjár mindenhatón ajtón ablakon réseken keresztbekasba agyakat lankasztva idegekben az idők szavát
százvalahány napja már henyél rázogatja maga alatt a fácskáját jónak hazudja a rútat és igaznak az álságos vádaskodást hagyja hogy zsidónak vallják magukat- mintha ennek lenne valami különösebb értelme -nem igazítja fazonját nemis méricskél mint valami hosszantartó csatakiáltás úgy teríti meg asztalát
az angolka futbaal hulligánok örömére szólt a magyar himnusz míg játékosaik szem lesütve százmilliókat számlálgatták ágyasaik örömére és a luxusoltárán feledkezve az önhitségüket ennyinél nekünk kicsit több öröm jutott ami beosztva sokáig kitart
megtréfált a jövő képében a komfort nélküli örökbe folyó gangon repesztve ráncigáló és dekorálja a múltat hol bűnnek ragyogása kormosképeket és rossz ízű látványában megejtő hulló hó képében a gondviselő neki veselekdésével izomból felcsapatja égigérő homlokom sivár baját pediglen szeget fejem ínában meredt és aláhulló vállamban befeszül ez még nem az igazán
jelenlét: tűnő foszfor pernye mely szélhátán süvít amit játszi könnyedséggel emel hogy aztán alá ez mit részben kilavíroztam hogy kiradírozottságban bámuljak arcába kérdések nélkül hogy rátelepüljön rólam a fojtógató ami a jelenlétben gúzsba köt hogy virradjon az őszi ég a tél ragyogása a dermesztő a csontról túlról fakadó a mindig jelenlét
bámulom a plafont hogy hanyattdőlve meneküljek és semmit se reméljünk félvállról egészen a tokádig erre pedig nincsen bokaszint aztán ott dörmög a fejebúbján mi ez ha nem ez az aznaposság
elpusztítani pot a vágyam csak ennyi csupán
isten látszata hogy meghalásunkat a megszületésünkhöz köti vagyis ha nem húzok maszkot nem csak kimaradok vagy ha mégsem annyira hiábavaló részéről még a kedvelése a nem vetélés, a nem aratás a vége jányom add számba a falatot, nem akarok meghalni ezt a mélységet akadozva halászom szakadozva íztelen imában foglalva ahogy a fel leáradó képzetem hiábavalón ragaszkodik
sompolyogni az időn a vaskos fogán talpraszédülni párnák közt a társaságot mímelni
a bálványnyakra felhúzott lengő foltozott mint laikusoknak az árrésélmény
nyakon csípett dallam hullámán poroszkáló neszen ért tetten ahogy a magában hagyott előszörre elhúzódik, aztán merengőn töpreng hogy kél ebből a pillanatból sodró és elnyelő és hagyjam magam nagyon ifjan keltettem hasonlót amely lopja a rezzenést bajszot rajzol aztán a mosolyra féenyes derűt a halál magába fogad pénzem elfogyott figyelmem fegyelem az önérzetem hibátlanul ellaposodó tenyérbemászó
és mint átszövő tünemény bokor mögé búvik kacaja hajába kap ottan fut egy zsolozsma hátára kötött apró tetű
