Paszomány és Rokolya

fain, túl a zúzó fogmosás napi rutinján a kacsintó méhek üdve döngicsél és megállóhelyek hűvös magányában a szél belekúszál a hajba és tova áll hol arcra a nap ragyog a húst rohasztó a lengő lelket taposó ahogy a gyökértelenség kapaszkodót keres botoran egy hajba kap és dől az egészszel minden…

kifordult beleim hanyatló halomján dúsan szedett okán  mint koldus bolyongok hogy homály mint fedő zárszámadás szünetében ágyékom múló hitvány igáját magamra húzva zúzzam az utamban elterülőt torán kedvem leljem rácgaládságom cigányok ünnepe hol szabadkozhat az kit vértől áztatott lelkem üdvtanként…