a hmucvrh paradigmája ahogy lapos úszásban kimenti az átmeneti alacsony szövésű halkockásat
hoppá, elfútta a szél!
rézi a haja avagya kárörvendők ünnepi sokasága amint sokadalom
míg élcelődni lelném kedvem hogy nem fontnyi húsát adja zálogul, ha kell adnia, hanem egészen valamijét, amire úgy gondolom nagyarányban a létezők törekednek, hogy ne kerüljön váltságba semmiért, de amiért kénytelen lenne, hitemet ezerrel vesztve rácsodálkozom, mert úgy gondolom eme bántás nem felemel, mégha tán is, de a pillanattal szembesülve kibírhatatlan fájás, és az kerít hatalmában, hogy ezt eltegyem, hogy ne elővegyem.
éleskorban élünk e, hát nemigen, minden kórnak a maga bálványa, ujjal mutogatva, most tán csak újak nincsenek, mi mindent annak hiszünk, hittetünk, és a frász jön rám, hogy ilyen tompák és csak hangosak kényelmesek
és milyen ocsmány módban feslett fel amit mindig tudható volta ellenére mindig a pofánkaba hazudja valaki voltját
tán mondókájuk az igéző tán erénytelenségük babonázó tán csak a bámulatosság hiánya ami mindig térdre kényszerít
mellébeszélt a történet míg a széllel szemben a széllel bélelt kárpit mint felfuvalkodott a napot hegyezi a táj nem kép, csak képzelődik, haragosan jobbra el és már a szaga sem zavar
zsákutas kiúttalanság húzavona míg peckesen a nem létező moráljával kérkedik az eget sem kimélve napokra hetekre évtizedekre szaggatón
csírája nem a jónak és ne fordíts neki hátat mert meglátod hogy hogy küzd a megértése ami gyökértelen
úgy torlaszolják el az utat az áttetsző színtelenek hogy az éj a nappal és a nappal az éj és folyton és fojton a semmit ragyogtatják minden szemérem nélkül
ami valóban foglakoztat magamra hagyott rosszérzésektől megmenekülve mégis zárt zárvány alkatom csupa kellem és ebben a kellemetlenségben minden asszó melyből erőtlenül kisomfordálok örök termelője a hiánynak hogy meghalok és ez a puszta olyan kiábrándító, hogy csak na, ez még nem az elhülyülés előjele
a purgatórium házsártossága mint tehén bőségben a bálna
hátborzongató béke volt eddig mostmár nyiltszínen háború ami még többet takar ahogy a félelem átjár mindenhatón ajtón ablakon réseken keresztbekasba agyakat lankasztva idegekben az idők szavát
százvalahány napja már henyél rázogatja maga alatt a fácskáját jónak hazudja a rútat és igaznak az álságos vádaskodást hagyja hogy zsidónak vallják magukat- mintha ennek lenne valami különösebb értelme -nem igazítja fazonját nemis méricskél mint valami hosszantartó csatakiáltás úgy teríti meg asztalát
az angolka futbaal hulligánok örömére szólt a magyar himnusz míg játékosaik szem lesütve százmilliókat számlálgatták ágyasaik örömére és a luxusoltárán feledkezve az önhitségüket ennyinél nekünk kicsit több öröm jutott ami beosztva sokáig kitart
megtréfált a jövő képében a komfort nélküli örökbe folyó gangon repesztve ráncigáló és dekorálja a múltat hol bűnnek ragyogása kormosképeket és rossz ízű látványában megejtő hulló hó képében a gondviselő neki veselekdésével izomból felcsapatja égigérő homlokom sivár baját pediglen szeget fejem ínában meredt és aláhulló vállamban befeszül ez még nem az igazán
jelenlét: tűnő foszfor pernye mely szélhátán süvít amit játszi könnyedséggel emel hogy aztán alá ez mit részben kilavíroztam hogy kiradírozottságban bámuljak arcába kérdések nélkül hogy rátelepüljön rólam a fojtógató ami a jelenlétben gúzsba köt hogy virradjon az őszi ég a tél ragyogása a dermesztő a csontról túlról fakadó a mindig jelenlét
bámulom a plafont hogy hanyattdőlve meneküljek és semmit se reméljünk félvállról egészen a tokádig erre pedig nincsen bokaszint aztán ott dörmög a fejebúbján mi ez ha nem ez az aznaposság
elpusztítani pot a vágyam csak ennyi csupán
isten látszata hogy meghalásunkat a megszületésünkhöz köti vagyis ha nem húzok maszkot nem csak kimaradok vagy ha mégsem annyira hiábavaló részéről még a kedvelése a nem vetélés, a nem aratás a vége jányom add számba a falatot, nem akarok meghalni ezt a mélységet akadozva halászom szakadozva íztelen imában foglalva ahogy a fel leáradó képzetem hiábavalón ragaszkodik
sompolyogni az időn a vaskos fogán talpraszédülni párnák közt a társaságot mímelni
a bálványnyakra felhúzott lengő foltozott mint laikusoknak az árrésélmény
nyakon csípett dallam hullámán poroszkáló neszen ért tetten ahogy a magában hagyott előszörre elhúzódik, aztán merengőn töpreng hogy kél ebből a pillanatból sodró és elnyelő és hagyjam magam nagyon ifjan keltettem hasonlót amely lopja a rezzenést bajszot rajzol aztán a mosolyra féenyes derűt a halál magába fogad pénzem elfogyott figyelmem fegyelem az önérzetem hibátlanul ellaposodó tenyérbemászó
és mint átszövő tünemény bokor mögé búvik kacaja hajába kap ottan fut egy zsolozsma hátára kötött apró tetű
