Paszomány és Rokolya

a sáv amely ívelten magasságot vesz torlódik a közhely, hogy a pályán maradjon az ész és ne vigye szerte részt a másik így hökken meg torpan hogy a horpadás kerülje de csattanós válasz érkezik máshonnét ahol egy gondolat foszlány bent ragadt, vagy tán más egyéb mint valami rossz édesítőszer kábulatában a figyelem lanyhult megválaszolatlan kérdések sora halmozodott magasra eztán már nem fáj semmi gondolta az ártalmatlan nézelödő ahogy fékezés nélkül rombolt bele az előtte álló sokaságba mint kora reggeli rossz hírhozója küldte a másik ember a pokolra 

a nap alatt fa alatt autó alatt macska hűsöl a macska alatt avar az avar alatt a por között hangyák akik a macskakő felett küzdenek a kő alatt romok közt a talajban gyökerei a fának akik a napot soha nem látják 

ahogy a meredek széléről szétnézek megkövesedett magamra leltem és ebből csak a csípés melyet tomporomra helyezett mozdított ki megtelepedtem magamban közönyömön sziklával hasít éjjel alszom szunyadom vánkosomra arcot pirítok olyat mintha nem lennék nem dédelgetem fuvallat szalad át felettem szemébe nézek megriad nem kapok utánna közönyöm sziklával hasít 

ez nem az élet dícsérete nem a halál magasztalása

nem menekülés a közönybe nem a túl áradó empátia

ez nem biológia ez nem isten terve

ez nem vigasztalás ez nem maszatolás

ez szerelem 

percekre csöndbe burkolózva az átható majális szellőibe kapaszkodva tartom magam a semmiben erre varrtam gombot és a kulcslyukon szeleltem el 

hogy a tudás az időben csírázik lassan mindent megragadón ahogy gyökeret ereszt lassan értem meg lassulva látom ahogy nem mozdul

mi másról is lehetne okosan

 mint például a düh akaszt bajszot, ahogy hosszú lépcsősoron lerohan, megrohanja az indulat

a félelem  az élén egy sarkon megbújva a síricsendbe búrkolozott

a gyötrödés a rosszan és jón amiből nem lehet jól kijönni

az empátia teljes hiányával szembeni együttérzés

a féltés a rossz elfogadása 

az indulat mind negatív vagy pozitív irányultsága

a vágy a pihenni készülő a motoszkáló szösz ami szószban nyer alakot tova rohanót

kertek alján ahol a páfárny sütizik béka hegedűs lapul csiga oson otthonosan a tyúkbélllel macska szalad a gyúkhúron megpenderül

 ott a gazda a földet tapossa  uborkasövény árnyából a fejét a napráig emeli köszön neki aztán a gazdát jól pofán veri darázssal összefogva tigrisszúnyoggal hadakozva lábszáron a vérestócsa ahogy elhúz egy gyíkfióka után a cicó aztán mégis csak feketerigó lesz az uzsonna a kovászolt meg forrban az isten most lesújthatna a kapásnak nincsen párja aztán jól a földbe vágja hogy a gyom gyomáig rohanjon gyomán innen ha gyomán túl sok a szóbeszéd derék gazda aprót vet rossz forintot aztán bucskát azátn tótágast szemlézi a világot kell ahogy kel a bimbó száját törölve a tökén merengve 

jelenések mappa, negyedik oldal, második bekezdés, utolsó hét betű.

nem, nem onnan van, azt meghagyta az ábrándozóknak

ottan pedig hősies küzdelem fojtólagósan mükődésképtelenség határáig és ebbe belefáradva ha a kozmosz be nem szakad és horpadt ülepén a foncsor a választható néz egykedvün ahogy kúszik mászik hempereg a rézsüt megkerülve holtodiglan  

nem keverendő a kecskével 

hiányos tér és belátások hosszas emlegetése nélkül huszonegyedik század eleje akár más századok kezdete amelyek jól eltartanak akár ötven hatvan évet hogy aztán az ember számlálta idő beteljesítse újra önmagát ebben is lehetne lehetőség szerint roppanni de a hosszútávkúszó eféle hajlamoknak nem enged teret 

de várva a pillanatra mint vadűző, leső hogy együttállásában a bűn elnyelje az áldozatot, hogy az áldozat megnyerje a bűnt

nem látomásban, való erejükben a halálosban és az újjászületőben a húst a vért hol lidérc idegenül síri a vajúdás az örök lefölmenet

a besárgult foltokon csizmák sara útporából gólemek rossz átkozódás szimpla önkény ahogy a hiányok verme öntudatot épít nagy ótóval jársz biztos földig ér a lábad vered a nejed csalod a napod pénzért gondolod mindent felszáll mint a füst nem tisztelsz semmit kacskaringós úton jutottál idáig az igéret mindent átható erejével amivel nem éltél rossz versenybe kerültél és alul maradtál belátni képtelenül 

tenyér talp fejbúb és beleálltam az arcába, szem se rebbent, pedig elég közel nyomtam pofázmányomat, hogy értse, nem babra megy itt a kecmec

aztán amikor jónak hívén magam átkoztam sorsban kegyeltként elmém mint furcsa lényként duruzsolt szavaim eklatáns vermet ástak abba süllyesztettek ebből tápászkodva a fentet sohasem érve kapaszkodtam mindenre így csúsztam görgetve magam árnyát árnyam lazán csak a vanban van a jelent érti ebben ragyog ebben gagyog és nem érti miért nem értik 

ezen szőttem ujjaim össze karom karba zsebre téve magamba bukdácsolva bandukolva mint rohanásban az elképedés igazítottam rendre hogy csituljon az áldozat amint a neszben távolba néz s nem történt semmi különös nem képedtem el, hátra néztem elvakított nem kértem zálogot a sarkam felpattant szememben tért magához ahogy a haldoklót elhívja nagyon azt akartam hinni hogy megúszom de ebben a zsebben nincs gyógyszer csak pillanatnyi ámítás hogy mondhatom nem akarva megbántani hogy terhem kibeszél belőlem ahogy tervem másnapos rúsnya jószág ahogy ezerév porát lefúvom róla mint ahogy a fagyos éjszaka dara dérrel ébreszt kihűlt a lehellet ez van hát ez van meg álmos szemben gyűlik ahogy rám tenyerel mint koszt a kipiszkált a hegyén a semmi hátára fektet mert sokáig mondtam el nem dolgok kuszaságában a geyermeki pofázmányom rémülettel telve vánkosra hajtva vártam a végét de az öregasszony nem hagyta rám hogy csürjek sanyarítsak sorsúkon hogy égbekiáltó vértezetem vérbe áztassa magában hagyott magamat ezt láttam ott a bölcsességtől megkövülve elhagyott hajó csak aludni akartam

fain, túl a zúzó fogmosás napi rutinján a kacsintó méhek üdve döngicsél és megállóhelyek hűvös magányában a szél belekúszál a hajba és tova áll hol arcra a nap ragyog a húst rohasztó a lengő lelket taposó ahogy a gyökértelenség kapaszkodót keres botoran egy hajba kap és dől az egészszel minden ábránd itt hagytak rakatban és így nézi a tova szaladó kék csudát és kijelzőre ragaszthatja ábrázatát míg a futamidő lejár bérletéért kotorász mert megjöttek a neonba öltözött kedvtelenség áramszedői ez meg egy váltó amit aláírt a mindenható ahogy légkondicionált hidegség folyósóján egy tocsát kerül megint felszállt valaki kezeletlenül és már csak ez hiányzott ez a bűz 

idézőjelbe szegezett a jelen, az első szembejövőbe belevásik a fogam inamba szállt a szemtelenség mongyő micsoda botladozás kulissza mázzal pepecselve lökdösni memoárt építeni vazallus testet bontani egy pohárnyi diót önteni a garatra pimasz ábránddal karóról károgni a madárijesztőkre fittyet hányni gyorsulási versenyen időt hányni 

most ébred hite elillan mint záporeső és pont annyira hogy a por is belepte

kifordult beleim hanyatló halomján dúsan szedett okán  mint koldus bolyongok hogy homály mint fedő zárszámadás szünetében ágyékom múló hitvány igáját magamra húzva zúzzam az utamban elterülőt torán kedvem leljem rácgaládságom cigányok ünnepe hol szabadkozhat az kit vértől áztatott lelkem üdvtanként gyilkolász nem sejtette nem remélte hogy túlélheti 

bezony, bezony én mondom néktek elpusztít, levakar magáról mint sebet csúfító ragyát az arcáról mert képzeli magát az ember mindent, mindennek szájhősben lakozó extravertált elbírónak amint befelé forduló introvertálnak sem állja meg a helyét és ebből a hullámvölgyből vág a hullámba ember szemtől rejtett verembe a haldoklók siralom völgyébe ahonnét már nincs visszatérés csak kapaszkodás az ideába hogyha kedvelésből teremtett miért húzta minek ez a húzavona

igyekszem belebújni magamévá tenni ama közhiedelemmel ellentétes álláspontot, miszerint nincs független vélekedés, de igenis van, csak hát mindenkit az emocionalítás határoz meg és pedig tapadás módján.

korunk a szárazság kora idény jellegű özönvízekkel nem várt helyeken, mondhatnánk ahogyan azt az életlenség és korában már részletezve van, de mostan nincsen idő köntörfalazni totális őszinteségre és lényeglátásra van szükség, hogy a merengőben lévő emberiség kikecmeredjen ebből a világot átverő nagy hazugságból melybe önmagát szorította, vagyis váteszi képességemimet lantba öltve latbavéve pilláim lebegtetem és révület határrára penderítem elmém amint e sorokat diktálom.

a totális önhittségre csakis a totális és teljes Istenbe vetett hit az egyetlen kiút, mondanánk, ha korunk emberét valami pelenkázott és önmaga alá csináló a szabad akaratától még mentes lénynek tekintenénk, aki szertelen és kivagyiságból, divatos hóbortból tévelyeg a totalitarizmusba, de nem, korunk embere a teremtője által kapott élést képviseli, aki ismeri nemcsak a külvilágot, hanem lelkének minden neszét kívánságát a testnek, a gyomor éhségét, a bársonyos bőr tapintását, a szemet kápráztató fényeket, az illatokat, azokat az illatokat, s mondhatjuk nyugodt szívvel korunk embere az érzékelés nagymájsztere és ezeket megértve és átérezve az Isten által adott adottságaikkal élve az ember nemcsak a maga üdvét hajhássza hanem a közállapotokat is képmására formálja és mindennemű kényszerítő hatás ellenére az ember túléli minden rosszakaróját és hamis prófétáját

vagyis az ember azaz isteni állapot amit a lipsik se lenyelni, se kiköpni nem tudnak.

kitolom neked, te meg felfordítod, én meg elszaladok olyan messzire, hogy vissza se találok

lopok neki egy jobb lábat, nehogy feldöljön mint egy háromlábú szék

harmadik opció, kirúgom magam alól a lucát és televigyorgom a gatyádat 

Isten mellé állok pimaszul és komiszul tökön rúgom ha pislogni mer 

egyéb opció süketelés mind

egyéb opció mindenre jelet sütni hogy enyém

a kódolt isten az emberben mint homályon túli ész és érvrendszer ahol felfeslik a törvény és nem a tiltása és nem a kilátástalansága nem a reményvesztettsége semmi olyan mit halandó eszük fog melyen béklyó 

most kezdődik minden ami véget nem ért

belefejeltem az óba a jövő a számba köpött 

elmúltam már élni vágyni és mint nehéz lánc köt a mulandóság 

hirtelen vagyok hamar 

minden más mint aminek tudtam 

hullámzó kedély állapot beismerő vallomásként rángat ide oda hogy fekélyességemen csóvát húzva mint morc üzekedjen ez már egy másik város csak nyirkosság és szmöttyit fú a szél 

egy valótlan izgágaság a korduló gyomor hangzavarában elvesző elpattanó ér ahogy vidámkodva szétterülök és arcom bársonyára huppanok. 

a háborúk megkérdőjelezett kegyetlensége, ahol forgács hullt, ott gyalultak így igézi a pörtnyert a vesztest, és azon melankolikus rímben az elidegenedett emberen elképed pedig csak hátra kéne fordulnia hogy ő mennyivel hamarébb idegenedett el az istentől, hogy most minden falra fesse 

ez történt hát hogy liliputi nagyságom fényt kapott és ettől a gellertől szanaszét gurult gyöngyeim után kapkodva arcomra fagyott a szó ami mint tova szálló igétlenül csak pislákolt míg kihunyt a tűz és a tüdő se szívott a szívre a megállás sarca zárult tán egy-két erősebb idegszálam utolsókat az utolsónak adta ki magát 

mostanság hogy hevet havat összemostam és a máv is gyakrabban jár és nem torlódnak az uszályok esett meg több is kevesebb is a látszatnak foglyai közt arébb állva hogy bár esetem nem kirívó hosszadalmas de egyben is különírva is átlagos ahogy belekönyöklöm az unalomig ismételt hétköznapok gyászos alkonyában hogy a hajnalról ne is szóljak. ha fráziskésések szabdalják legyintve a teraszra kiülnék hogy a hóesés nászát hulló számát bambuljam ha a szememben nem kélne rüggyre sarjadó önmagamban a só íz, a törölgetni való hogy a bánás minden módja meg- el húzva az idők végéig magunk előtt torlódva az uszály lebben mint színházi függöny ahonnét a csapzott színészén a nézőtért pisszegi mit hogy művel ki megváltotta a hozzáfűzött reményt  a halál a menedék lenne sommás a kezdeményezés ha minden dolognak fonákja visszája ellenére renegát fajtám nem tölt annyi időt avval hogy vezércsellel megkörnyékezve hihetettlen módiban mementót ácsoljon keszekuszát horpadt lélekördögszekeren szaladót amin látható sorsom nem kerülhet se meg se ki által léphet olykor sunyín ahogy zálogot fog és mélyen a vesémbe lát így hát megfogott nem magam magamonkivül ahol selát sehall dömötörként felkel a nap hogy az éj részt kérjen gondoltam meghitten ha nem lát nem hall kivárhatom a végét minden nélkül mindentől távol és lehajthatom fejem jámboran mint szerető ölébe koporsóm mélyébe dehát rögbe akadtam magamban magam s látom cselem mily hasztalan célt tévesztett emberi pedig így forogtam nesztelen súlytalan is megbánton bántom bántóm ha létbe kergetett hol helyem forgatag így émelyítem bántom a megbánhatatlant kötése gyeplő s ha tudná hol eredek rég elengedte volna kezemet hogy váljék könnyűvé dermesztőből foszlány habja az orrán csupa kedv mámor míg most kifordult béllel széllel bélelt kampón lógok mint csordából a szellem összenyomva zsigerben gyülölséggel melyből nem fakad szerelem csak gyilkoló hódolat hogy milyen naív ábránd hogy harmóniám nem szór amóniát mérgező örvényt a törvényt szegőre hogy ez alkalom mily fogékony mint folyó égen az est megható közelsége hogy szemem nyitva és a zörrenések neszek sem hideg dermesztő  foltként telepednek meg ahova hátam mögül lesem esendőségem teremtettségét s benne a teremtő így hát ezekben az időkben késem is magam ellen fordul hogy necsak szívben hanem testben is metélt ha forróngó lázam elvetélt hogy ez a lázadásom sem ért annyit mint amennyit belekönyököltem és lettem a tudásnak legalján, ember aki nem tud semmit utánozván mindent és mindenkit eloszlon fénytelen tán gyerek tudtam maradni mindvégig ha maradhattam volna annak ha a keszekuszaság s ebben a cselemre cselt cselező ne kérne számot rajtam mert a vegyülésben láttam nem a kiválásban az eredményt, ahogy most látom egyre idegtépő a sorozat és benne az ismétlödő fokozat hogy minden újabb bekezdés ismétlödő kikezdés-okozat.

 így reményben szegényesen mindentől nyesetten a semmit sem tudók táborába léptem ahogy átjár ezer gyermek kezében a rémület kényszeresen képzett kényszere hogy szükségem lenne néhány forintnyi apróra ami a másé hogy zsebre tett kézzel magamhoz öleljem hiányom 

mert látható módban a futásra termett távoli céljához a hosszabb távolság csak messzeség elérhetetlen mint nyugvópont amit nem visz és nem is hoz el csak mindig közelébb kerül mint az elkerülhetetlen kifejlett

így bókolok magamnak lám foszfoszforeszkáló eredőtől a mindent áthatóig számolatlan pózban nem biccent okos fejével lám a gyász gázossága hogy nyomasszon a végletekig mint elpusztult tetem rakosgatom ez már egy másik fogcsikorgatás

 ezen verejtékben áztatottan emelkedem süppedem fentebb alant mint kóválygó hintában ülő kapaszkodom hogy ritmusa elvesző kihátrál mögülem az idő elém hálót vet 

s biggyesztem ajkamat, hogy akadt fogadalom rettegésből és féltésből, hogy adnám védtelenségemet zálogul

a hmucvrh paradigmája ahogy lapos úszásban kimenti az átmeneti alacsony szövésű halkockásat

hoppá, elfútta a szél!

rézi a haja avagya kárörvendők ünnepi sokasága amint sokadalom

míg élcelődni lelném kedvem hogy nem fontnyi húsát adja zálogul, ha kell adnia, hanem egészen valamijét, amire úgy gondolom nagyarányban a létezők törekednek, hogy ne kerüljön váltságba semmiért, de amiért kénytelen lenne, hitemet ezerrel vesztve rácsodálkozom, mert úgy gondolom eme bántás nem felemel, mégha tán is, de a pillanattal szembesülve kibírhatatlan fájás, és az kerít hatalmában, hogy ezt eltegyem, hogy ne elővegyem.

éleskorban élünk e, hát nemigen, minden kórnak a maga bálványa, ujjal mutogatva, most tán csak újak nincsenek, mi mindent annak hiszünk, hittetünk, és a frász jön rám, hogy ilyen tompák és csak hangosak kényelmesek

és  milyen ocsmány módban feslett fel amit mindig tudható volta ellenére mindig a pofánkaba hazudja valaki voltját 

tán mondókájuk az igéző tán erénytelenségük babonázó tán csak a bámulatosság hiánya ami mindig térdre kényszerít 

mellébeszélt a történet míg a széllel szemben a széllel bélelt kárpit mint felfuvalkodott a napot hegyezi a táj nem kép, csak képzelődik, haragosan jobbra el és már a szaga sem zavar

zsákutas kiúttalanság húzavona míg peckesen a nem létező moráljával kérkedik az eget sem kimélve napokra hetekre évtizedekre szaggatón 

csírája nem a jónak és ne fordíts neki hátat mert meglátod hogy hogy küzd a megértése ami gyökértelen 

úgy torlaszolják el az utat az áttetsző színtelenek hogy az éj a nappal és a nappal az éj és folyton és fojton a semmit ragyogtatják minden szemérem nélkül

ami valóban foglakoztat magamra hagyott rosszérzésektől megmenekülve mégis zárt zárvány alkatom csupa kellem és ebben a kellemetlenségben minden asszó melyből erőtlenül kisomfordálok örök termelője a hiánynak hogy meghalok és ez a puszta olyan kiábrándító, hogy csak na, ez még nem az elhülyülés előjele

a purgatórium házsártossága mint tehén bőségben a bálna

hátborzongató béke volt eddig mostmár nyiltszínen háború ami még többet takar ahogy a félelem átjár mindenhatón ajtón ablakon réseken keresztbekasba agyakat lankasztva idegekben az idők szavát

százvalahány napja már henyél rázogatja maga alatt a fácskáját jónak hazudja a rútat és igaznak az álságos vádaskodást hagyja hogy zsidónak vallják magukat- mintha ennek lenne valami különösebb értelme -nem igazítja fazonját nemis méricskél mint valami hosszantartó csatakiáltás úgy teríti meg asztalát

az angolka futbaal hulligánok örömére szólt a magyar himnusz míg játékosaik szem lesütve százmilliókat számlálgatták ágyasaik örömére és a luxusoltárán feledkezve az önhitségüket ennyinél nekünk kicsit több öröm jutott ami beosztva sokáig kitart 

megtréfált a jövő képében a komfort nélküli örökbe folyó gangon repesztve ráncigáló és dekorálja a múltat hol bűnnek ragyogása kormosképeket és rossz ízű látványában megejtő hulló hó képében a gondviselő neki veselekdésével izomból felcsapatja égigérő homlokom sivár baját pediglen szeget fejem ínában meredt és aláhulló vállamban befeszül ez még nem az igazán 

jelenlét: tűnő foszfor pernye mely szélhátán süvít amit játszi könnyedséggel emel hogy aztán alá ez mit részben kilavíroztam hogy kiradírozottságban bámuljak arcába kérdések nélkül hogy rátelepüljön rólam a fojtógató ami  a jelenlétben gúzsba köt hogy virradjon az őszi ég a tél ragyogása a dermesztő a csontról túlról fakadó a mindig jelenlét

bámulom a plafont hogy hanyattdőlve meneküljek és semmit se reméljünk félvállról egészen a tokádig erre pedig nincsen bokaszint aztán ott dörmög a fejebúbján mi ez ha nem ez az aznaposság

elpusztítani pot a vágyam csak ennyi csupán 

isten látszata hogy meghalásunkat a megszületésünkhöz köti vagyis ha nem húzok maszkot nem csak kimaradok vagy ha mégsem annyira hiábavaló részéről még a kedvelése a nem vetélés, a nem aratás a vége jányom add számba a falatot, nem akarok meghalni ezt a mélységet akadozva halászom szakadozva íztelen imában foglalva ahogy a fel leáradó képzetem hiábavalón ragaszkodik 

sompolyogni az időn a vaskos fogán talpraszédülni párnák közt a társaságot mímelni 

 a bálványnyakra felhúzott lengő foltozott mint laikusoknak az árrésélmény

 nyakon csípett dallam hullámán poroszkáló neszen ért tetten ahogy a magában hagyott előszörre elhúzódik, aztán merengőn töpreng hogy kél ebből a pillanatból sodró és elnyelő és hagyjam magam nagyon ifjan keltettem hasonlót amely lopja a rezzenést bajszot rajzol aztán a mosolyra féenyes derűt a halál magába fogad pénzem elfogyott figyelmem fegyelem az önérzetem hibátlanul ellaposodó tenyérbemászó

és mint átszövő tünemény bokor mögé búvik kacaja hajába kap ottan fut egy zsolozsma hátára kötött apró tetű